Míg a koalíció felbomlásakor úgy tűnt, hogy a 2009-es költségvetés elfogadtatása lesz a kisebbségi kormány legnagyobb próbatétele, végül izgalommentesen alakult a zárószavazás. Az év utolsó hónapjában sok figyelemre méltó ügy szerepelt a napirenden, de – szemben az előző hónapokkal – egyik sem vált meghatározóvá. Az SZDSZ-en belül Fodor Gábor és Kóka János párharcának újabb fordulóját ezúttal a régi-új frakcióvezető nyerte.
Az előző hónapokkal szemben decemberben nem volt olyan téma, amely egymaga uralta volna a napirendet. Számos üggyel foglalkozott a politikai elit, azonban egyik sem volt eléggé újszerű vagy nagy horderejű ahhoz, hogy dominánssá váljon. A 2009-es költségvetés zárószavazása lehetett volna kiemelkedő esemény, ám miután az SZDSZ támogatásáról biztosította a büdzsét, a bizonytalanság – és így a tét – minimálisra csökkent. A liberális párt további témát is szolgáltatott a közéletnek: Fodor Gábor pártelnök kísérletet tett arra, hogy megszerezze a frakcióvezetői posztot, ám a tisztújítást végül Kóka János, a képviselőcsoport eddigi vezetője nyerte. A két politikus mérkőzésének újabb fordulója ismét a szabaddemokraták megosztottságára terelte a figyelmet. A gazdasági válság kevésbé volt hatással a magyar pártpolitikára, de megmaradt, mint háttér és hivatkozási alap. Az MSZP az összefogás szükségességét hangsúlyozta, konkrét lépéseket pedig főként a közfoglalkoztatás fejlesztésére tett. A Fidesz tovább támadta a kabinetet, annak „brutális megszorításaival” az európai megoldásokat állítva szembe. Nem tűnt el a napirendről, de háttérbe szorult a magyar-szlovák konfliktus; a legfontosabb fejlemény ezen a téren az Országgyűlés tizenkét pontos politikai nyilatkozata (12. 15.). Mindenképpen említést érdemel, hogy decemberben elhúzódó sztrájkok lassították az ország közlekedését: a vasutasok (12. 14-től) mellett a ferihegyi repülőtér dolgozói (12. 09-től) is munkabeszüntetést tartottak, korai kihívás elé állítva Molnár Csabát, az 1-jén kinevezett új közlekedési minisztert. A főbb történések közé tartozik, hogy az Országgyűlés – elsősorban az MSZP szavazataival – elutasította az államfő újabb jelöltjét (Havasiné Orbán Máriát) a Legfelsőbb Bíróság élére (12. 08.), illetve a Fővárosi Bíróság első fokon feloszlatta a Magyar Gárdát (12. 17.).
Mind a kormány, mind az ellenzék számára kedvező hírek aránya csökkent; minthogy utóbbi kevésbé, az elmúlt két hónapban jelentősnek mondható különbség ismét minimálisra csökkent (1. ábra).
Együttes arányuk sem magas, vélhetően a hosszúra nyúlt sztrájkok napirendi súlyából fakadóan. Az év végi ünnepek miatt a pártok hagyományosan kevesebbet szerepelnek decemberben; a visszaesés ezúttal sem maradt el (2. ábra).
A koalíció késő tavaszi felbomlása óta a magyar politika legfontosabb kérdése az volt, hogy sikerül-e az MSZP-nek elfogadtatnia a 2009-es költségvetést. Egy esetleges elutasítás nem feltétlenül jelentette volna a kormány bukását, de politikai értelemben ellehetetlenítette volna a szocialistákat. Maga a miniszterelnök azzal növelte a tétet, hogy a büdzsé kudarca esetére kilátásba helyezte lemondását. Az előzetes esélylatolgatásnál két támpontja lehetett az elemzőnek: a pártok megnyilvánulásai, illetve (vélt) érdekei. Előbbi alapján sokáig kritikusnak tűnt a törvényjavaslat helyzete, mivel az ellenzék – tehát a parlamenti többség – egységesen úgy nyilatkozott, hogy nem támogatja a tervezetet. Ugyanakkor a mérleg két lehetséges nyelve, az SZDSZ és az MDF annyira meggyengültek a kis pártok eredendő hendikepje és sorozatos belső konfliktusaik nyomán, hogy egy előre hozott választást nem támogathattak. Ezért – különösen azután, hogy a kormányfő világossá tette: a büdzsé elutasítása esetén nem marad a jelenlegi kormány – mindkét kis párt a költségvetés elfogadásában volt érdekelt. A parlamenti matematika alapján akár a független képviselők szavazatával is meglehetett volna a többség, de nagyon kockázatos lett volna a politikai túlélést az MSZP szavazatszerző képességére bízni. Biztos csak akkor lehetett a büdzsé sorsa, ha vagy az SZDSZ, vagy az MDF támogatja. Végül a liberális párt döntött így, a gazdasági válságra való hivatkozással. Mint hangsúlyozták, a jelenlegi helyzetben az ország nem engedheti meg magának, hogy ne legyen költségvetése. Megkockáztatható ugyanakkor, hogy ha nincs ez az érv, akkor akadt volna másik, legalább a „gyenge” támogatás (a nem szavazás) indoklására. Voksukért cserébe eredményt is fel tudtak mutatni a szabaddemokraták: az MSZP megszavazta a költségvetési plafontörvény-javaslatot. A büdzsét végül 209 igennel elfogadta az Országgyűlés – úgy, hogy a 18 liberális honatya nélkül is meglett volna a többség (12. 15.).
Kérdés, hogy milyen politikai jelentősége van a költségvetés elfogadásának. Az MSZP számára kétségtelen eredmény, hogy sikerült elkerülni a kudarcot, és ami azzal járt volna: a hatalmas presztízsveszteséget, Gyurcsány Ferenc lemondását és egy feltehetően jelentős vereséget az előrehozott választáson. Két tényező azonban csökkenti a siker politikai értékét. Egyrészt az, hogy valójában a papírforma jött be. Az utolsó igazi kérdőjel akkor tűnt el, amikor Fodor Gábor – párton kívüli és belüli nyomásra – letett a szakértői kormány követeléséről. Ettől kezdve nem az volt a tényleges kérdés, hogy az SZDSZ támogatja-e a költségvetést, hanem az, hogy milyen formában, és milyen indokkal. Ráadásul egyre inkább úgy tűnt, hogy a függetlenek is elegen lehetnek, ha néhány SZDSZ-es vagy MDF-es hiányzik a határozathozatal során. A miniszter Gyenesei István szavazata nem lehetett kétséges, de Lengyel Zoltánról, Császár Antalról és Vas Jánosról is el lehetett képzelni, hogy igennel voksol. Másrészt a költségvetés sorsa – részben a csökkenő bizonytalanság következtében – lekerült a címlapokról; átadta helyét a megfigyelési ügynek, a gazdasági válságnak, valamint a magyar-szlovák konfliktusnak. Tehát a bizonytalanság mellett a kérdés (politikai) súlya is csökkent. Mindez azt jelenti, hogy a költségvetés elfogadása nem befolyásolja számottevően a politikai konstellációt. Bár Gyurcsány Ferenc igyekezett nagy győzelemnek – illetve a Fidesz stratégiai vereségének – beállítani az eseményt, ő sem erre fektette a hangsúlyt. Az ellenzéki párt a maga részéről azt próbálta nyomatékosítani, hogy a költségvetést csak szavazatvásárlással– tehát erkölcstelenül – lehetett keresztülvinni.
Az SZDSZ számára a költségvetés miatt politikailag amúgy is nehéz hónapot a Fodor-Kóka szembenállás újabb fejezete tette még kellemetlenebbé. Fodor Gábor már megválasztásakor is jelezte, hogy szeretne frakcióvezető lenni, ám akkor sem Kóka, sem a képviselőcsoport nem volt hajlandó váltani. A kérdést az tette ismét aktuálissá, hogy december 5-én lejárt Kóka egyéves mandátuma, így tisztújítást tartott a frakció. Fodor Gábor – úgy kalkulálva, hogy javára változtak az erőviszonyok – bejelentette, hogy indul, Kóka János pedig nem tért ki a megmérettetés elől (12. 01.). A tét mindkét politikus számára nagy volt: a frakcióvezetői poszt – főleg egy kis pártnál – különösen fontos, mivel állandó szereplési lehetőséget biztosít. Fodor a presztízsét kockáztatta azért, hogy győzelme esetén teljesen irányítása alá vonja a pártot, megszüntetve a „kettős hatalmat”. Kóka János jelentősen, akár végzetesen meggyengült volna, ha a frakció éléről is kiszorul. Noha egy demokratikus pártban egyáltalán nem természetellenes egy tisztségért folyó verseny, az SZDSZ közelmúltja miatt mégis a párton belüli ellentét jelének tűnt újabb mérkőzésük – részben azért, mert továbbra sem látszik valódi tartalmi különbség a két politikus között. Versengésük – egyrészt a pártról kialakított kép, másrészt a küzdelem során felhasznált energiák miatt – egyértelműen káros a liberálisokra nézve. Paradox módon tovább rontottak a helyzeten azok, akik felhívták erre a figyelmet. Így Pető Iván, aki Fodor visszalépését javasolta az SZDSZ érdekében (12. 03.), vagy Demszky Gábor, aki minkét jelölttől ezt kérte (12. 13.). Erre az első, szavazategyenlőség miatt sikertelen forduló (12. 08.) után Fodor nyitottnak is mutatkozott, hiszen neki elég lett volna Kóka Jánost hátrébb szorítani (12. 09.). Riválisa viszont nem presztízsét, hanem pozícióját akarta menteni, így elutasította a javaslatot. Végül Kóka nyert, méghozzá a „fodorista” Gulyás Józseffel szemben – maga Fodor Gábor ugyanis visszalépett, hogy így csökkentse a várható vereség súlyát (12. 15.).
A média napirendjén megjelenő politikusok listáját továbbra is Gyurcsány Ferenc vezeti (3. ábra), bár ezúttal kevesebbszer szerepelt, mint novemberben (4. ábra).
A miniszterelnök sokat hangsúlyozott kompromisszumkészségét demonstrálandó személyes találkozóra hívta Orbán Viktort (12. 17.) A Fidesz elnöke néhány kérdésben – például az építőipar területén – hajlott az együttműködésre, ám a kormányfő meghívását elutasította, mondván, hogy nem akarja jelenlétével legitimálni a hibás válságkezelést (12. 18.). Meglepetés a lista harmadik helyezettje – Gaskó István a vasutassztrájk főszervezőjeként rendszeresen állt a kamerák elé. Bár a sztrájk sokáig valóban politikamentes maradt, a szakszervezeti vezető idővel a kormányt és személyesen Gyurcsány Ferencet tette felelőssé a megállapodás elmaradása miatt. Sólyom László is aktívabb volt a szokásosnál – a köztársasági elnök elsősorban a szocialistákkal való konfliktusa miatt került a hírekbe, miután az MSZP nem támogatta jelöltjét a Legfelsőbb Bíróság élére annak ellenére, hogy szakmai kifogások nem merültek fel Havasiné Orbán Máriával szemben.
Nyomtatható verzió 
