A kvázi-kétpárti verseny éve (2005)

2004. december 5-én az eredménytelen kettős népszavazás lezárt egy rövid, de rendkívül intenzív, emocionális jellegű, tartalmi különbségeket is előtérbe állító és a felek éles szembenállásán alapuló időszakot a magyar politikában. A népszavazási kampány több elemében is 2002 tavaszának hangulatát idézte, az elemzők többsége mégis egyetértett abban, hogy a 2002-es és a 2006-os parlamenti választások közötti szakaszban inkább számított kivételnek, semmint főszabálynak. 2005 ebben a tekintetben egyrészt visszatérést jelentett a népszavazás előtti politikai napirend jellegéhez, másrészt pedig minden korábbinál élesebben - különösen az év második felében, és teljesen kimunkált állapotában az év utolsó két hónapjában - mutatta meg azokat a sajátosságokat, amelyek töredezetten már 2003 eleje óta észlelhetők voltak. Az év politikai napirendjén szereplő témákat, a pártok megszólalásait és a viták irányait figyelve 2005 hat jellegzetességét emeljük ki:

1. A kvázi-kétpárti politikai verseny. A szakirodalom által – a leadott szavazatok és nem a kiosztott mandátumok tekintetében! – többek között a brit, német, görög, spanyol, portugál és japán pártrendszer leírására használt „kvázi-kétpárti” fogalmat ebben az esetben elsősorban nem a két nagy párt, az MSZP és a Fidesz jelentős támogatottsága, hanem a verseny jellege miatt használjuk. A pártrendszer koncentrációja Magyarország már 2002-ben megfelelt a kvázi-kétpártrendszerek sajátosságainak, sőt, a magyar modell az e csoportba sorolható országok sorában éllovassá is vált. A kétpártrendszerekre jellemző kétszereplős, egy logikára épülő, centripetális, ideológiamentes, pragmatikus verseny azonban igazán csak 2002 után, és eddigi legtisztább formájában 2005-ben jelent meg. A két nagy párt sajátos vonatkoztatási pontként szerepelt a magyar politikában: szinte minden róluk szólt, mindenki hozzájuk viszonyította magát, és minden ügy azonnal elhelyezhetővé vált a kettejük versenyében.

2. A konfekció-politika. A magyar politika, éppen a kétpárti logika érvényesülése miatt, 2005-ben sajátos versenyt produkált. A két nagy gyűjtőpárt szavazatszerzési stratégiáját a „mindenevés” kényszere határozta meg, azaz alapvetően közvélemény-kutatásokra alapozott politikát folytattak. Miután közismert, hogy a magyar választók elsöprő többsége – különösen materiális témákban – alapvetően ugyanazokat a célokat fogalmazza meg, a pártok az esetleges értékválasztásokból fakadó különbségeket igyekeztek elrejteni, és a legfontosabb vitatémákban kompetencia alapú párharcot vívtak. Az elsődleges kérdéssé nem az vált, hogy az egyes ügyekben kinek van igaza, hanem az, hogy kinek hiszik el inkább a választók a célok megvalósítását. A két nagy párt a napirendet figyelve több tekintetben is hasonlóvá vált egymáshoz, majdnem azonos, alapvetően a lehető legtöbb választó számára elfogadható terméket („konfekció”) kínáltak. Így aztán nem a témákban elfoglalt álláspontok váltak érdekessé, hanem az ügybirtoklás, azaz annak kérdése, hogy kinek sikerült a kérdést napirendre emelnie. A tematizációs verseny ennek következtében részben fontosabbá, részben lényegtelenebbé vált. Fontosabbá, mert a kezdeményező, az elsőként lépő párt a hasonló álláspontok miatt versenyelőnyhöz jutott, ám lényegtelenebbé is, mert a hírversenyben megjelenő tartalmi pozíciók kapcsán a választók kevésbé voltak képesek szelektálni a politikai erők között. Láthatóan a pártok is hasonlóan gondolkozhattak, mert a programok alapos kimunkálása – és különösen a programokról való beszéd - helyett a szavazók elérésére helyezték a hangsúlyt: a meggyőzés és a mozgósítás eszközévé nem az álláspont („nekünk van igazunk”), hanem a hitelesség („mi tudjuk jobban megvalósítani”) vált. Meg kell jegyezni, hogy ez a konfekció-verseny elsősorban a Fidesz stratégiájának felelt meg: míg Gyurcsány Ferenc és pártja az év során több alkalommal is kísérletet tett a különbségek hangsúlyozására, addig riválisa, Orbán Viktor láthatóan egy ideológiamentes kompetencia-versenyt szeretett volna elérni. A Fidesz és vezetője ugyan az év során többször „kiesett a szerepéből”: ezek az alkalmak azonban feltételezésünk szerint inkább a stratégiába nem illeszkedő politikai hibák, semmint tudatos, tervezett megszólalások voltak.

3. A materiális témák primátusa. Már a 2003-ról szóló elemzés fő megállapítása is az volt, hogy a rendszerváltás utáni korábbi évekhez képest feltűnővé vált a korábban domináns pozícióban lévő szimbolikus témák helyett a materiális, gazdasági jellegű viták előtérbe kerülése. 2005 legfontosabb, legtöbbször a vezető hírekbe kerülő témái (privatizáció, munkahelyek, költségvetés, euró bevezetése, adórendszer, energia- és árpolitika stb.) szintén materiális ügyek voltak, és éppen ez adott lehetőséget a pártoknak arra, hogy – az általában megosztó szimbolikus vitákkal szemben – középre tartó, pragmatikus, „ugyanazt mondó” versenyt folytassanak. Tulajdonképpen „csak” egy dolog hiányzott 2005-ben a magyar politikából, amely pedig sajátossága a kétpárti rendszereknek: a nagy pártok felelős, a túlzó ígérteket mellőző viselkedése. Az MSZP és a Fidesz egyaránt alkalmazkodni próbált a gyakran inkonzisztens választói elvárásokhoz, igényekhez; ennek következtében a kvázi-kétpárti magyar politika – néhány valóban létező kivételtől eltekintve – egyben sajátos demagógia-versenyt is jelentett.

4. A főszereplők stratégiai jelentőségű fazonigazítása. 2005 legfontosabb innovációja nem a témákban, hanem a két nagy párt pozícionálásában következett be. Természetesen ebben a tekintetben sem előzmények nélküli mindaz, ami történt, de a korábbi kísérletezés után 2005-ben már teljes harci díszben, vagy, ha tetszik, új csomagolásban álltak előttünk a főszereplők. Fontos észrevenni, hogy a változások stratégiai jellegűek: a pozícionálás alapját a pártok választási győzelmét szolgáló „nagy tervek” adták, amelyeket több-kevesebb taktikai ügyességgel valósítottak meg a szereplők. Az MSZP és a Fidesz egyaránt korábbi hiányosságát, versenyhátrányát próbálta ledolgozni. Különösen a két párt első számú politikusa, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Orbán Viktor pártelnök politizálása mutatta meg tisztán ezt a törekvést. A kormányfő egy közel három éves, alapvetően az irányítási-vezetési képességekben alulteljesítő kormányzás után a cselekvés, a cselekvőképesség látszatát igyekezett demonstrálni. Részben ezt a célt szolgálta a „száz lépés” névre keresztelt „apró, de folyamatos” változtatások politikája, amely sorozat természetesen nem csak tematizációs szándékkal született, hiszen lépései (az adók változtatásától a családtámogatás átalakításáig) a választók mindennapi, közvetlen politika-érzékelését is befolyásolhatta. Orbán Viktor politikai viselkedését és politikusi szerepfelfogását igyekezett megváltoztatni – pontosabban az ezzel kapcsolatos szavazói véleményeket. A már 2004 elején elkezdett fazonigazítás minden bizonnyal azt a célt szolgálta, hogy egy olyan „új” imázst teremtsen, amelyet nem terhelnek a politikussal kapcsolatos korábbi állandó jelzők (konfliktusos, agresszív, harcias stb.). A Fidesz elnöke a „konzultáció évével”, a 2005 végén sorozatban elővezetett „népbarát” javaslataival határozott lépéseket tett azért, hogy a választók „leküzdjék” a korábbi fenntartásaikat; és ha nem is szavaznak a Fideszre, de legalább az MSZP ne tehesse a 2006-os választásokat a 2002-es voksolás mintájára Orbán-ellenes népszavazássá. A két politikus törekvése nem volt sikertelen: a Fidesz kénytelen volt a szótárából törölni a korábban alkalmazott „dumakormány” állandó jelzőt (és felváltani a „luxusbaloldal” kifejezéssel), míg az MSZP több alkalommal látványosan elismerte, hogy lehetőséget lát a Fidesz vezetőjével való tárgyalásra, látszólagos érdemi párbeszédre.

5. A kis pártok meggyengülése. A kvázi-kétpárti verseny következményeként a kis pártok térvesztése 2005-ben is folytatódott. A kétpártrendszer kialakulása megítélésünk szerint nem eleve elrendelt, és a kétségkívül létező folyamat – elsősorban politikai-politikusi döntések nyomán - bármikor vissza is fordulhat. A kis pártok azonban annak ellenére strukturális értelemben is hátrányban voltak, hogy sorsuk tényleg nincs megírva a csillagokban. A két parlamenti kis párt, az SZDSZ és az MDF önálló pozícionálással és gyakori „antipopulista populizmussal” próbált helyzetén javítani. Az SZDSZ a liberális identitás hangsúlyozásában bízott, míg az MDF a konzervatív és az antiestablishment („normális Magyarország”) stratégiát variálta. Az SZDSZ politikája – az államfőválasztás előtti májustól júniusig tartó időszakot kivéve (2. ábra) - ebben az évben kevesebb média figyelmet kapott, mint a párt számára biztató európai parlamenti választási eredményt hozó 2004-ben. Az MDF, amely az előző évben a belső harcok nyomán kis túlzással kétszemélyes párttá vált, 2005-ben alig-alig tudott a vezető hírekbe kerülni, az év végére a „láthatósága” már heti átlag egy napirendre került megszólalás alá csökkent (2. ábra). A két parlamenti párt azonban még így is legalább időnként és több-kevesebb rendszerességgel tényező volt, ugyanez azonban egyáltalán nem mondható el a parlamenten kívüli, de az Országgyűlésbe 2006-ban bekerülni kívánó pártokra. A 2002-es választási kampányban a frissen alakult Centrum még képes volt arra, hogy a média számára érdekessé váljon, ez most sem nekik, sem a többi szereplőnek (MIÉP, Jobbik, Munkáspárt stb.) nem sikerült.

6. A támogatottság kiegyenlítődése. A pártok támogatottságát figyelve a nyár végéig egy szinte példátlan mozdulatlanság volt megfigyelhető (5. ábra). Ezen status quo - amely értelemszerűen a vezető Fidesz számára volt kedvező – ellen az MSZP több alkalommal is támadást intézett, és végül a nyár végén, az ősz elején siker is koronázta az erőfeszítéseket. Az elemző természetesen nem tudja „kitalálni”, hogy pontosan mi mozdította meg a közvéleményt, az azonban valószínű, hogy a szocialisták korán elkezdett kampánya és folyamatos offenzívája nyomán sikerült azokat a párttal szimpatizáló választókat aktivizálniuk, akik ilyen-olyan okokból korábban bizonytalanná váltak. A négy, pártpreferenciákat folyamatosan publikáló közvélemény-kutató intézet (Gallup, Medián, Szonda, Tárki) adatsorát átlagolva 2005 végén teljesen kiegyenlített versenyt találunk: a biztos szavazó pártválasztók közötti közel öt százalékos különbség – amelyben benne van a Gallup intézet többiekétől jelentősen eltérő, nagy Fidesz-előnyt mutató felmérése is - hibahatáron belülinek mondható.

(Az elemzés teljes terjedelemben a Magyarország politikai évkönyve 2006 című tavasszal megjelenő kötetben lesz majd olvasható)